1. 잘못

Első hiba

***

  - Apu, mit csinálsz? - Csupán egy ártatlan kérdést tettem fel édesapámnak, melyre különös oknál fogva nem válaszolt. Reménykedve abban, hogy mégis csak kapok tőle valamiféle magyarázatot, tovább faggattam, miközben ő az alkatrészek között turkált szorgosan.

  - Nagyon szép ez a kamion. Ugye beleülhetek majd?

  - Hae, most ne zavarj. Szépen kérlek menj be a házba.

  - Oké.

Mit sem sejtve öleltem meg hátulról mielőtt vidáman megindultam volna az említett hely felé. Teljes mértékben megbíztam benne, így minden szavát valósággal ittam és kéréseit azonnali hatállyal betartottam. Nem gondoltam, hogy bármi baj is történhet, ha rá hallgatok.

***

      Egy hamiskás, erőtlen mosolyt villantottam pótszüleim felé és elfújtam a tortámon álldogáló húsz darab gyertyát, mire ők ujjongó tapsolások közepette mindketten magukhoz szorítottak és arcomra nyomtak egy-egy puszit. Túláradó szeretetüket még annyi év után sem tudtam megszokni, hiába szerettek volna csak jót nekem. Ennek ellenére is mindig azt éreztették velem, hogy egyedül vagyok és egyedül is maradok. Már koránt sem voltam az a gyerek, aki tizenhárom évvel ezelőtt vígan élvezte az élet adta szépségeket, még ha anya nélkül is kellett felnőnöm.
Egy elégedett sóhaj után keresztapukám átvetette karját a vállamon, s a bejárat felé kezdett el vonszolni.

  - Mivel ez egy fontos pont az életedben, úgy gondoltuk kapsz tőlünk egy kis apróságot.

  - Reméljük tetszeni fog - tette hozzá keresztanyukám, aki mindig is sajátjaként tekintett rám.

  - Ha egy újabb óriási plüssmedve lesz, én komolyan...

Végül inkább letettem arról, hogy játékosan megfenyegessem őket. A velük töltött idő során minden egyes nagy napon, akár születésnap vagy bármi más alkalmával készültek valamivel, aminek általában az lett a vége, hogy egy csapat kitömött állattal lettem lefotózva. Bár jobban belegondolva... azért mégis csak a szándék a lényeg. Mint mondják, ajándék lónak ne nézd a fogát.

Kívánságuknak eleget téve behunytam szemeimet és engedtem, hogy kedvük szerint vezessenek el valamerre. Bizonytalanul lépkedtem a megadott irányba, megpróbálva nem elveszteni az egyensúlyomat. Aztán kuncogást hallottam, majd kinyílt előttem a bejárati ajtó, s másodpercekkel később a szúnyogháló is. A hangokból utalva. Amint kisebb-nagyobb sikerrel lementünk a tornác lépcsőjén meg is állítottak. Arra kértek, hogy várjak még egy picit, aztán magamra hagytak.

  - Ya! Hová lettetek?

Összeszorított pillákkal fújtattam idegesen. Kezdtem türelmetlen lenni. Fúrta már az oldalamat, hogy vajon mi lehet az, ami miatt így megvárakoztatnak. Mi lehet az a valami, amivel megszeretnének lepni.

  - Haeyon?

  - Igen? - kaptam fel a fejemet azon nyomban.

  - Most már megnézheted.

Karba tett karokkal nyitottam fel szemhéjaimat, mire a tervük sikeresen eltarolt engem, akár egy hurrikán.

Amikor megpillantottam az apróságomat, az állam a földet kezdte el felszántani.

Kisgyerekként rohantam oda az ajándékomhoz és körbeugráltam. Minden szegletét alaposan megvizsgáltam,  és elterveztem fejben, hogy vajon mit kell tennem majd vele a későbbiekben.
Nem igazán volt a legfényesebb állapotban. Tiszta kosz volt, centi vastagságon állt rajta a por. Az oldalát pedig egy sár réteg díszítette, amit ujjaimmal megkapargattam. Már akkor erős késztetést éreztem, hogy letakaríthassam, de ellent álltam és folytattam a szemügyre vételt. Az első lökhárítója olyannyira meg volt lazulva, hogy félig lelógott. A bal visszapillantó tükre pedig betörött.
Azután mély lélegzetet vettem.

  - Úristen! - nyitottam ki izgatottan a vezető felöli ajtót, majd beültem.

Megsimítottam az alattam levő kárpitot, ami kissé elhasználódott, bőr ülés volt. Majd a kormány anyagát is és hátravetettem a fejemet. Mélyet szippantottam az autó jellegzetes illatából.

Mindig is úgy gondoltam, hogy akár egy teljes történetet el tudott mesélni nekem a kocsiról és a tulajdonosáról. Általában régi parfümöket, illatosítókat éreztem, vagy erős, zsíros ételmaradékokat. Azonban orromat a benzin és valami ismeretlen, dohos szagon kívül semmi sem csapta meg.

Szemöldökömet összevonva ráztam meg fejemet. Elhessegettem a furcsa gondolataimat és kipattantam a járműből, hogy hálásan a szüleim nyakába boruljak.

      Este, amikor már rég elmentek, hozzáláttam a munkához. A műhellyé alakított pajtába beálltam a kocsival és felnyitottam a motorháztetőt, hogy egy pillantást vethessek a motorra. Azonban, ami a szemem elé tárult az több volt, mint megmagyarázhatatlan. Az összes alkatrész patika állapotban csillogott a helyén. Pedig egy használt kereskedésből erősen kétlem, hogy egy vadonatúj, hat hengeres motorral felszerelt autót tudna az ember fia megvenni. Aki meg egy ilyet eladna, annak ezer százalék, hogy nincs ki az összes kereke. Amit viszont a leginkább nem tudtam hova tenni, az a motron levő kis jel. Mintha egy robot-szerű logó lett volna.

      Hiába kattogott minden agytekervényem, nem tudtam rájönni arra, hogy hogyan kerülhetett egy ilyen motor az én kocsimba. Ezért inkább otthagytam csapot-papot és bezártam a műhelyet. Pihenni próbáltam, a születésnapomra koncentrálni. Végül is... én csak jól jártam azzal, hogy ilyen teljesítményű autót kaptam keresztszüleimtől.

De sajnos az éjszakám nem telt el még több ésszerűtlen dolog nélkül. Össze-vissza forgolódtam a párnák között. A szenvedésem odáig fajult, hogy három órácskánál többet nem aludtam. Azt a rövidke időt is csak nyikorgás töltötte be. A hangos léptekről már nem is beszélve, melyek olyanok voltak, mintha egy dinoszaurusz szelte volna át a telket.

      Napokkal később sem voltam képes az elmémből kiűzni a különös ajándékomat, azonban nem volt túl sok időm ezzel törődni, ugyanis a műhelyből szőrén-szálán eltűnt. Semmilyen keréknyomot nem hagyott maga után, ami megmutathatta volna, hogy merre vitték el, akik ellopták. Először azon kezdtem agyalni, hogy biztosan rájött a kereskedő, aki eladta, hogy milyen alkatrészek vannak benne és emiatt szépen visszavette tőlem. Azonban ezt el kellett vetnem, hiszen bármi jel nélkül csak úgy nem vontathatta volna el. Lehetetlen.
A környező területeket is átfésültük a szomszéd, Yohan bácsi terepjárójával. Mindhiába. Sehol semmi.

***

      Éppen keresztanyuval beszéltem telefonon, a nappali kanapéján ülve, amikor morgást hallottam meg közelről

  - Várj egy picit, valaki van odakint.

Elemeltem a fülem mellől a készüléket és az ablak felé indultam meg. Alig értem oda, váratlanul valami betörte az üveget és beugrott rajta keresztül a házba. A szétrepülő szilánkok miatt magam elé tartottam védekezően a kezeimet, s elfordítottam a fejemet. Egy másodpercem sem volt, hogy felnézzek támadómra, azonnal rám ugrott és földre terített. Kezemből kiesett a telefon és csak reménykedni tudtam, hogy a túloldalon senki sem hallja a történteket. Mikor találkoztam az ismeretlen lény szempárjával, akaratlanul is kiszakadt belőlem egy sikoly, amitől ő is felvisított és az arcomba nyomta fegyverét.

  - Hol van.... Song Jaegun?

Mikor kiejtette száján a valódi apám nevét, a vér is megfagyott bennem. Miért keresné pont őt egy ilyen szörnyeteg? A következő mondatot viszont már más nyelven intézte hozzám, hangosan kiabálva. Egy szavát sem értettem, mégis tudtam, hogy nem feltétlenül kedves szándékai vannak. Nem éppen célzott arra, hogy például "Igyunk egy teát".

Összezavarodva rúgtam le magamról, mire a falon koppant a robot. Idegenül szitkozódott párat mielőtt ismét támadott volna. Lépett felém kettőt, amitől kúszva hátrálni kezdtem a dohányzó asztal felé.

  - Song Jaegun! Song Jaegun?!

Teljesen kikelve magából ordítozta édesapám nevét, míg én észrevétlenül levettem a falap aljára rögzített pisztolyt, amit vész esetére tartogattam.

Szemeimet lehunyva sütöttem el a fegyvert, miközben a lény a sajátját lóbálta irányomba, amely pontosan abban a pillanatban mondta be az unalmast. A golyó a jobb szemén találta el, minek következtében megszédült. A fejét fogva tapogatott tovább utánam, azonban én kapva az alkalmon, hogy megvakult kifutottam a lakásból és a pajta felé eredtem meg. Már csak egy méter választott el attól, hogy megmeneküljek, amikor elkapta a hajamat az a valami és erősen a földre rántott. Fájdalmasan felnyögve estem a hátamra. A levegő tüdőmben rekedt a hirtelen érkezéstől. Sikertelenül kapálóztam a robot alatt, ami örömittasan nevetett fel. Aztán egyszeriben elmúlt a szorítás és azt vettem észre, hogy a lény jóval távolabb tőlem vergődik a porban és élesen visít. Ijedtemben gondolkodás nélkül pattantam fel és a műhely melletti szalmabála mögé rejtőztem el. Számra haraptam, nehogy rám lelhessenek. Reszketve markoltam a füvet. Nem tudtam megálljt parancsolni izmaimnak. Zihálásomat lassan váltotta fel lassú, nyugodt légzésem, miután már megszűnt a lény sikoltozása.

Torkomban dübörgő szívemmel, óvatosan néztem ki a bála mögül, hogy megbizonyosodjak végre arról, hogy minden rendben van és veszélytelen a terep, mielőtt visszamennék a házba rendőrt hívni. Épphogy szemügyre vettem a már halott robotot, amikor a ház takarásából egy fiú sétált ki. Bal keze helyén egy óriási géppisztoly volt, mely pár másodperc után újból egy kar formáját öltötte fel. Ajkaimra nyomtam tenyeremet, elfojtva hangomat. Majd végig néztem, ahogyan a fiú kíméletlenül rúg a támadómba.

  - Mocskos Álca.

Éreztem, tudtam, hogy ő volt a megmentőm. Mégsem mertem előjönni. Ezért inkább figyelmen kívül hagytam mindent és a szalma mögött vártam meg a fiú távozását.

Körülbelül tíz perc múlva eléggé biztonságosnak véltem a helyzetet ahhoz, hogy előmerészkedjek. Állásba tornáztam magamat és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy elment a másik idegen is. A holttestet viszont köd nyelte el, ami eléggé aggasztó volt. Abban bizakodtam, hogy nem azért, hogy megint megtámadjon. Hátamat a pajta falának vetettem és hangosan fellélegezve próbáltam feldolgozni a látottakat.

  - Egyhamar nem fogjuk újra látni. Nem kell félned.

Amikor meghallottam a fiú hangját magam mellől rögtön tágra nyíltak a szemeim és odakaptam a tekintetemet. Úgy rugaszkodtam el a faltól, mintha puskából lőttek volna ki, és a kukoricás felé indultam meg. Az életemért imádkozva szaladtam. Azonban megjelent előttem a nemrég eltűnt autóm, hogy utamat állja. Mikor realizáltam, hogy a kormány mögött senki sem ül, megkíséreltem másik irányba rohanni. De mielőtt ezt megtehettem volna a kocsi egy szempillantás alatt változott át egy három méter magas robottá. A nyelőcsövemben levő gombóc egyre nőtt, ahogyan végig néztem a roboton, ami karba tett kezekkel meredt rám. Úgy éreztem elfogyott előlem az éltető oxigén, és a mellkasomban kihagy néhány ütemet a szívem. Pilláim elnehezülve csukódtak le, aztán csak annyit észleltem, hogy rongybabaként dőltem el a sötétségben.