3. 잘못

Harmadik hiba

***

      Már bőven elhagytuk az ország másik felén levő kis várost, mely közelében a tanyánk helyezkedett el. A főváros, Szöul felé haladtunk a saját tempónkban, kisebb kerülő utakon, majd a folyót követve. Elkerültük a nagyobb városokat, és helyeket, nehogy Álcákkal kelljen szembe találnunk magunkat. Így közelebb férkőzhettünk elviekben a gonosz vezérhez is, Megatronhoz, még mielőtt ő levadászhatott volna minket. A terv tökéletesnek tűnt. Azonban az ellenség céljai mindvégig tisztázatlanok maradtak számunkra, legfőképpen számomra, aki éppenhogy csak belecsöppent az egészbe és semmit sem értett. És ha minden igaz, maroknyi csapatunkkal szemben is nem egy, vagy két Álcáról volt szó, hanem több százról. Ők pedig csak arra vártak, hogy elkapjanak minket, aztán vége mindennek. Egyszerűen kivégeznek, mint egy vágnivaló disznót. Mondhatni szép. Ennél gyönyörűségesebb halált soha sem tudtam volna elképzelni magamnak. Ez sokkal inkább volt elkeserítő, minthogy éppen a semmi közepén kocsikáztunk nyugodtan már órák óta.

A fejem erőtlenül bukdácsolt előre, a szemhéjam valami csoda múltán viszont egyáltalán nem akart lecsukódni. Úgy meredtem az útra, mint egy valóságos zombi.

  - Mikor érünk oda? - hangom nem sikerült olyan határozottra, mint azt én szerettem volna. Rekedtes és bizonytalan volt. Válaszként a rádión keresztül megszólalt Optimusz.

  - Körülbelül másfél óra, Haeyon-ssi.

Kínkeservesen nyöszörögtem összeszorított szemekkel és halántékomat a bal oldalamon levő ablaküvegnek koccantottam. Felfoghatatlan volt, hogy miért pont rám volt szükségük ahhoz, hogy legyőzhessék a rosszakat. Miért pont engem kellett magukkal ráncigálniuk...

Már annak a határán álltam, hogy végre sikerüljön aludnom egy kicsit. Tényleg kimerített az út. Azonban nem tartott sokáig a pihenés, ugyanis felettünk hirtelen elszáguldott egy különös helikopter és egyre közeledve az aszfalthoz repült tovább. Majd egy pillanat elteltével már egy kék Bugatti haladt előttünk zavartalanul. Eltátott szájjal bámultam az autót, majd a visszapillantó tükörben megláttam egy másik kocsit közeledni. A platós terepjáró felzárkózott a kamion mellé és pár percig még volt alkalmam, hogy kicsodálkozzam magam. Aztán feltűntek a távolban Szöul fényei és hatalmas épületei. Ekkor lassítani kezdtünk. Végül megálltunk az egyik erdő szélénél, s miután remegő lábakkal kiszálltam a kamionból, az felvette robot alakját. A többiek pedig követték a példáját.

  - Drift..

  - Sensei! - hajolt meg az említett, aki nemrég még egy Bugattiként jelent meg. Fején ékes páncélzat volt, hátára pedig két kard volt erősítve. Első ránézésre egy ókori japán harcos jutott eszembe róla.

  - Acélfej...

  - Tudtuk ám, hogy visszatérsz! - halál nyugodtan vágta derékra kezeit és Optimusz mellé állt. Kissé aggasztóbb volt a kinézete, mint a társáé. Ha nem tudnám, hogy velünk van, a jók csapatában, azt hinném, hogy ő is Álca.

  - Jó újra látni titeket.

***

  - A földre, picinyeim! Ott is maradni! - nevetett Acélfej az álca kutyákra örömittasan, melyek nyüszítve húzták össze magukat a fal mellett.

A város szegény negyedébe érve váratlanul észrevett minket az ellenségtől pár felderítő, akiket könnyűszerrel iktatott ki Acélfej és Chester. Abban a hitben éltünk, hogy feltűnés nélkül jutottunk be a Szöulba. Lopakodva haladtunk tovább a külvárosban, minden kis rezzenésre figyelve.
      Azonban egyszeriben Drift hangosan felkiálltott, amitől igyekeztünk mielőbb fedezékbe vonulni. Visszafojtott lélegzettel bújtunk el Ravival egy üres kávézóban. Furcsa látvány volt a kihaltság, ugyanis ilyenkor kellett volna csúcsforgalomnak lennie. Emberek nélkül olyan lehangoló volt az egész.
Aztán megtörtént az, amire életem sorám soha sem számítottam volna. Egy éles rakéta repült be az üzletbe egyenesen mellettem és a konyhába érve azonnal fel is robbant. Ravi a gondolataimban olvasva berántott az egyik asztal alá és tenyerét a számra tapasztotta, megakadályozva ezzel, hogy sikolyommal felhívjam magunkra a figyelmet. Kocsonyaként reszketve markoltam meg mindkétt kezemmel az asztal lábát és tehetetlenül néztem végig a kinti harcot, amire tökéletes rálátásom nyílt. Ravi észrevétlenül húzott közelebb magához, és karját átvetette rajtam. Azonban én mégis csak a csatát tudtam figyelni árgus szemekkel. Minden pillanatát elmémbe véstem. Olyan volt, mintha a világok harcoltak volna egymással. Az utca minden szegletén robotok csaptak össze az összes létező fegyverükkel. Lassan kezdtem elveszíteni a józan eszemet, azt sem tudtam néhányszor ki kicsoda, és jó-e vagy rossz.
Egy robot keselyű próbálta harcképtelenné tenni Chester-t, de sikerült neki levetnie magáról a madarat, aztán az egyik szárnyába lőtt. A sérült álca a földre zuhant, mire egy másik feldühödten kezdett el lövöldözni az autobot-ra. Chester felkapott találomra egy kocsit és eldobta azt a robot irányába, majd ráadásképpen géppisztolyával megsorozta.
Eközben a megsebesült keselyű Optimuszra vetette magát és a hátán kapaszkodott fel egészen a fejéig. A magasban szálló vadászgép is a fővezért lőtte szüntelenül rakétákkal, így ő tehetetlenül toporgott egy helyben hol a madarat próbálva leszedni magáról, hol a gépet célozni. A következő másodpercben az álca már Optimusz mellkasából kezdte el kiszedni a vezetékeket, míg fel nem tűnt egy kék fény. Még idejében sikerült kihasználnia a vadászrepülő egyik lövését. A rakéta a keselyűt találta el, ami holtan esett le róla.
Pontosan abban a pillanatban érkezett meg több autó is. A zöld Corvette felvette robot alakját és tüzelni kezdett a felette levő gépre, mire az belerepült az egyik épületbe.
  - Vadászeb, készen állsz? - intézte a terepszínű katonai járműhöz, mire az is átváltozott.
  - Mint az állat!
  - Akkor csapassuk!
Az említett Vadászeb a szélrózsa minden irányába lőni kezdett, mígnem egyszer csak kis híján eltalálta Optimuszt.
  - Upsz, bocsánat!
  - Eszednél vagy?! Ne a mestert lődd, hanem az Álcákat! - mordult rá a fejét fogva a zöld palástot viselő autobot.
  - Mintha te olyan jól tudnál célozni.
Aztán már csak annyit észleltem, hogy a zöld robot nekiszaladt a másiknak és ütni kezdték egymást, majd megelégelve az óvodás viselkedésüket, Drift közéjük állt és mindkettejükön taszított egyet, hogy szétszedhesse őket.
  - Abbahagynátok?! Már régen elmenekültek.
A nem éppen kis testalkatú Vadászeb morogva távozott köreinkből és felvette földi alakját.
Ravi megfogta a kezemet és bíztatóan rámnézett. Jelezve, hogy most már biztonságban előbújhatunk rejtekhelyünkről. Ujjaimat szorosan markolva vezetett ki a nyílt utcára, mire minden szem ránk szegeződött. Éreztem, hogy arcomba vér ömlik akaratom ellenére is. Fülig pirulva kaptam el mancsomat és a fővezér felé léptem párat.
  - Minden rendben? - érdeklődött atyáskodón.
  - Ezt én is kérdezhetném. Megsebesültél!
  - Semmiség, leányom.
  - Ha te mondod...
Dühített, hogy egy ilyen súlyos sérülést figyelmen kívül hagy, de visszafogtam indulataimat és inkább másra koncentráltam. Mint például a hívatlan vendégeinkre.
  - Amúgy.. kik voltak ezek?
  - Üstökös, Fülelő és Lézercsőr - tájékoztatott a zöld autobot. - Akik viszik majd a hírt Megatronnak, hogy itt vagyunk. Ennyit a feltűnés mentességről!

***

      Az estére letáboroztunk az egyik nagyobb épületben, ahová az autobotok is befértek. Egykoron talán valami irodaház féleség lehetett. A harmadik emeletre helyezkedtünk be, ahonnan még egész jól be lehetett látni a környéket, ha netán megint harcra kerülne a sor, és még időben el is tudtunk volna menekülni. Szerencsénkre volt villany és a lift kivételével minden működött. Mindenhol asztalok és székek sorakoztak fel. A legtöbb számítógép még működőképes volt, néhány közüllük be is volt kapcsolva. Olyan volt az egész ház, mintha sietősen távoztak volna innen, csapot-papot maguk után hagyva.

Mint utólag kiderült a zöld Corvette-ünk Célkeresztet takarja. Eléggé harckedvelőnek és vakmerőnek, legfőképpen "ami a szívemen, az a számon" típusnak tűnt. Éppen helyet próbált csinálni mindannyiunknak azzal, hogy az összes berendezést eltologatta az egyik sarokba. Viszont az egyik asztalnál váratlanul valami érdekes történt.

  - Várj már, öcsi! - változott át az orra előtt a laptop egy miniatűr robottá. A méretét tekintve körülbelül egy macskához lehetett hasonlítani. Fején rendellenesen kék haj állt égnek, pontosabban csak vezetékek voltak, melyek kicsit megtévesztőek voltak. Az óriások meglehetősen jól fogadták, kivéve Chester-t.

  - Már csak te hiányoztál...

  - Agy! Mi a francot keresel itt? - emelte fel Célkereszt, miután a tenyerébe mászott.

  - Ra-tatata. We are family! - énekelte rekedtes hangján, ami kissé megnevettetett. - Hát segíteni jöttem, haszontalan banda.

  - Üdvözöllek köreinkben.

Köszöntötte Optimusz Célkereszt mellé állva.

  - Jó is, hogy itt vagy - pattant át bolha módjára a fővezér mellkasára. - Azt a mindenit! Az a papagáj jól ellátta a bajodat, mester! Éppenhogy csak nem érte el a szikrádat.

  - A szikrám? Miért kellett neki?

  - Fogalmam sincs.

A kis robot megrántotta vállát, aztán leugrott a padlóra és járkálni kezdett.

  - Mellesleg... honnan tudsz róla, hogy ránk támadtak? - kérdezte tőle Acélfej derékra tett karokkal.

  - El is felejtettem. Kösz a fuvart Vadászeb.

Az említett eldobta a szivarnak tűnő tárgyat a kezéből és fegyverét Agyra fogta. - Ugye szétlőhetem?

Egyöntetűen rávágtuk, hogy "nem", majd eldöntöttem, hogy a mai napból túlságosan sok volt. Szükségem volt egy kis magányra, aminek hangot is adtam. Aztán elindultam megkeresni a női mosdót.

Már ki tudja hanyadjára jártam végig a folyosókat, de sehol sem találtam meg úticélomat. Nyöszörögve kullogtam végig a következő folyosót. Hirtelen valami csörömpölést hallottam meg magam mögül, mire sietősen berohantam az egyik helyiségbe és felkapcsoltam a villanyt. Eluralkodott az az érzés rajtam, hogy mégsem vagyunk egyedül az épületben és valaki követ engem. Félve lestem ki az ajtó mögül, azoban sötétségen kívül mást nem láttam. Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt és megnéztem, hogy hova is keveredtem. A sikerélmény, ami végig szaladt rajtam azonnal kiváltott belőlem egy kisebb kiáltást. Pont a mosdóban voltam, amit eddig kerestem és még zuhanyzó is volt.

Kényelmesen álltam be a zuhanyrózsa alá és percekig csak egy helyben élveztem az űdítő érzést. Hagytam, hogy arcomon végig csorogjon a meleg víz. Sajnos semmilyen sampon vagy tusfürdő nem volt ott, de még így is sokkal tisztábbnak éreztem magamat, mint azelőtt. Széles mosollyal tekertem magamra a törölközőt, amit találtam. Aztán hajszárító híjján beültem a kézszárító alá, ami kellemes, langyos levegőt engedett a fejemre. Mikor végeztem, a ruháimért nyúltam, hogy felvegyem őket, de a villanyok váratlanul kialudtak.

  - Van ott valaki? Hahó!

Nem jött válasz, ezért tapogatózni kezdtem. Fülemben saját szívem dobolását hallottam szüntelenül. Mélyeket lélegezve kerestem a cuccomat, mire egyszeriben a kezemhez ért valami, én pedig sikoltva ugrottam hátra. A törölközőmet szorongatva szaladtam az egyetlen menekülési irányba, a folyosóra. Egészen addig futottam, míg vissza nem értem a többiekhez. Értetlenül meredtek halálra rémült ábrázatomra, majd tekintetük egészen másfelé vándorolt.

  - Hmm... Micsoda lábak - állt meg előttem Agy.

  - Jézusom, tűnés! - trappoltam a szoba másik felébe, ahol egy kisebb tüzet rakott éppen Ravi. Ezek szerint elment az áram.

Még mindig futkosott a hátamon a hideg és libabőrös volt a testem. Amennyire csak tudtam a tűzhöz kuporodtam és a lángokra próbáltam figyelni, hogy lenyugtassam kalapáló szervemet.

  - Elhagytad a ruháidat?

A mellettem levő fiú monoton hangjától megint reszketni kezdtem.

  - El, basszus! Valami utánam jött a mosdóba és a sötétben a szívbajt hozta rám!

Miután átgondoltam mit is mondtam, az jutott eszembe, hogy mi van, ha az a valami perverzen végig nézte, ahogyan én fürdök.

***

      Már lefekvéshez készülődtünk a tűz adta gyenge fénynél. Az autobotok már felvették földi alakjukat és úgy pihentek le. Ravi is már az igazak álmát aludta. Legalábbis az éktelen horkolása erre utalt.

Egyedül én nem tudtam lehunyni a szemeimet. Azóta is egyetlen szál törölközőben meredtem magam elé. A parazsat kapargattam egy összetört asztal lábával. Elmerengve pillantottam a kocsik felé, de nem igazán volt teljes az összkép. Az én Nissan Maxima-m megint eltűnt. Nagyot sóhajtva hagytam a dolgot, mire egy autó állt meg mögöttem. Szemem sarkából néztem oda. Chester mégsem tűnt el.

  - Veled meg mi történt?

  - Ez jobban tetszett - mondta nemes egyszerűséggel a GT-R rádióján keresztül. Halványan mosolyogva fordultam vissza a tűz felé, de Chester megint megszólalt. - Tessék, a ruháid.

  - De hát... hogyan? - lepődtem meg.

  - Hongbin bocsánatot szeretne kérni azért, mert rád ijesztett.

Meghökkenve tornáztam fel magamat, hogy a visszapillantójára akasztott pulóveremet levegyem. Kezembe vettem a maradék cuccomat és megköszönve vonultam félre. Megszabadultam végre a törölközőmtől és visszasétáltam Chester-hez. Kinyitottam az anyósülés felöli ajtót és beültem. Azon kezdtem agyalni, hogy vajon milyen arc lakozhat az ismeretlen név mögött. Egy mosolygós fiút tudtam leginkább elképzelni, de sehogy sem fért a fejembe, hogy akkor miért bújkál.

  - Hol van most?

  - Az erkélyen.

Tekintetemmel őt kezdtem keresni, mikor megtaláltam csupán a sötétben kirajzolódó hátát láttam. Eloszlott bennem a félelem és a harag aziránt, ami korábban történt. Kezeit zsebre dugta, széles válla vonzotta a figyelmemet. Lehetetlenség volt nem őt bámulnom. Minden kis vonását, amit abban a pillanatban láttam, megpróbáltam megvizsgálni és elmémbe vésni. Magas volt, jó kiállású. Szinte kiáltott felém ezért, hogy meg kell ismernem. Tudnom kell, ki ő valójában.

          Szóval... Hongbin.

2. 잘못

Második hiba

***

      Mikor felébredtem azt hittem a fejem szétszakad, annyira fájt. Nyöszörögve húztam össze szemöldökeimet és megmasszíroztam hajam tövét. Olyan érzés volt, mintha valaki erősen megrántotta volna tincseimet. A bőröm eszméletlenül hasogatott. Ennél rosszabb állapotban csak a hátam volt. Forgolódtam, mocorogtam, sehogy sem volt kényelmes.
Egy ideig még pihentettem szemeimet és csendesen szuszogtam, majd pisszegésre lettem figyelmes. Lassan nyitottam fel pilláimat, aprókat pislogva. Először csak a plafont láttam meg. Miután szemügyre vettem, hol is vagyok, rájöttem, hogy a nappaliban fekszem. Az oldalamra fordultam és ülésbe tornáztam magamat. Ahogy látásom kezdett kitisztulni és hozzászokni a körülöttem levő sötétséghez, amit csupán a kanapé mögötti állólámpa fénye tört meg, észrevettem a kezeimen levő karcolásokat. Értetlenül vizsgálgattam őket. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhettek oda. Aztán a padlón heverő üvegdarabok szúrtak szemet.
  - Mi a fene történt itt?
Hirtelen emlékképek leptek el. Egy idegen robot töri be az ablakot és rám támad az apámat keresve. Még a hideg is kirázott a gondolatra, hogy akár meg is ölhetett volna az a valami. Váratlanul felrémlett előttem, ahogyan egy ismeretlen fiú hősiesen lelőtte a lényt. Pont abban a pillanatban nyomódott fel a helyiségben a nagy lámpa. A kapcsoló irányába kaptam a fejemet. Amikor a tekintetem találkozott a fiúéval alaposan szemügyre vettem és elmémben többször is lejátszottam, amint "megmentett". Rövidre nyírt, vörös haja szinte kiáltott azért, hogy az ember beletúrjon ujjaival. Arcvonásai kemények, ellentmondást nem tűrőek voltak. Íriszei színét tükrözendő fekete bőrdzseki volt rajta, és szintén fekete farmernadrág.
Megrémülve kaptam fel a dohányzó asztalról a vázát és fogalmam sem volt merre, csak eldobtam, remélve, hogy eltalálom vele. Könnyűszerrel hajolt el előle, mire én dacosan megfogtam az összes kezem ügyébe akadó tárgyat és hajigálni kezdtem, hátha eltűnik végre.
  - Figyelj, nyugodj már le - intézte hozzám szavait egyhangúan, érzelemmentesen. Ha lehetet, csak még jobban felnyomta bennem a képzeletbeli pumpát. A következő dolog, ami markomba került, az a támadáskor elejtett pisztoly volt. Vakmerően lendítettem meg karomat, hogy rászegezzem a fegyvert, azonban hihetetlen gyorsasággal elkapta csuklómat és még mielőtt elsüthettem volna lefogott. Derekamnál keresztezte végtagjaimat és parancsolóan szemeimbe fúrta sajátjait.
Reszketve eresztettem el a pisztolyt és hagytam, hogy könnyeim útjukra menjenek, eláztatva arcomat. Engedett a szorításán és várt míg úgy érezte, hogy nem jelentek veszélyt számára és magamban sem tudok kárt okozni feleslegesen. Lefejtette ujjait kezemről, majd egyet hátra lépett, nehogy fenyegetve érezzem magamat, de ha esetleg szükség lenne rá, készenlétben tudjon állni.
Éppenhogy csak nem rogytam térdre. A sokk, mely alig pár óra alatt ért teljesen lerombolt. A bennem felépített fal kártyavárként dőlt össze és kisgyerekként zokogtam fel. Édesapám halála óta nem voltam képes sírni. Viszont azzal, hogy az idegen a holléte felől kérdezett és, hogy kis híján követtem őt a túlvilágra, eltőrte a mécsest és a sebek felszakadtak.

***

  - Mit akartok tőlem? Talán ti is megölni jöttetek?

Szúrósan néztem szemem sarkából a másik, épen maradt ablakon befelé bámuló óriásra, majd a fiúra.

  - Akkor még egyszer elmagyarázom. Engem Ravinak hívnak, a behemótot pedig Chesternek. Azért vagyunk itt, hogy megvédjünk téged.

Egyre tisztábban láttam. Már nem remegtem úgy, mint egy falevél. Egyszerűen csak nem bírtam felfogni ép ésszel miért épp a szülőm kell nekik.

  - De még mindig nem értem, nekem mi közöm van az egészhez.

A fiú idegesen sóhajtott fel, majd elrugaszkodott a faltól, aminek eddig támaszkodott és járkálni kezdett.

  - Esetleg nem viselkedett furcsán Jaegun a halála előtt?
  - Honnan tudod a nev...
  - Nem fontos. A lényeg az, hogy volt e bármi szokatlanra utaló dolog..?
Valami nem tetszett a fiúban, a vészriasztóim hangosan rikácsoltak bensőmben. Mégis abbahagytam a méregetését és beszélni kezdtem.

  - Ami azt illeti - álltam fel a szófáról. - Még kicsi voltam, mikor hazahozott egy kamiont. Soha sem engedett a közelébe és a műhely közelébe sem. Aztán azt mondta nekem, hogy eladta, de... konkrétan megtiltotta, hogy a pajta alatti pincébe lemenjek - néztem Ravira megvilágosodva. - A pince - halkultam el.

Sietősen rohantam az előszobába, hogy végig kutassam a kulcsokat, hátha megtalálom közöttük a megfelelőt, azonban az hiányzott a helyéről.

A bejárati ajtót kivágva szaladtam a pajtához, ahol az összes alkatrészt szétdúltam a kulcsot keresve. Chester az udvarról figyelte mit csinálok, míg a fiú a hátam mögül nézelődött.

  - Rohadt életbe!

Erősen belerúgtam az egyik dobozba, amelyiket ismét eredménytelenül túrtam fel. Majd egyszeriben rájöttem, hol is lelhetek rá a tárgyra. A szüleim régi dolgait a műhely melletti raktárépületben tartottam. Szinte biztos voltam benne, hogy ott lesz a kulcs is.

A raktárba menve azonnal felálltam a létrára és leszedtem a polcról a kis széfet, amiben anyu ékszerei közül elővettem a legvastagabb borítékot. Türelmetlenül bontottam fel az éveken keresztül olvasatlanul maradt végrendeletet, mely mellett ott díszelgett a keresésem tárgya. Visszamentem Ravihoz, aki már a pince bejáratánál várt.
A lakatban már sokkal óvatosabban forgattam el kulcsot. Homlokomon gyöngyözött az izzadtság, mikor kattant a zár. Felnyitottam a pince ajtaját, és megfontolt lépésekkel sétáltam le a lépcsőn, majd felpattintottam a lámpakapcsolót, mire kigyulladt a régi körte.

  - Szóval ez állt apu titkolózásainak hátterében...

Elámulva bámultam a hatalmas robotot, mely élettelenül feküdt a kacatok között. A halovány fényben néha meg-megcsillant a krómozott fém, melynek eredeti színe szinte vibrált a szemem előtt kiskoromból visszaemlékezve. Visszasiettem a felszínre és izgatottan közöltem a másik kettővel a hírt, miszerint apám mégsem adta el a kamiont.

  - Tizenhárom éve porosodik ott lent.

  - Már biztosan elfogyott az energonja - jegyezte meg Chester.

  - Energon?

  - Ez az anyag az tart minket életben. Ebben vannak az emlékeink is.

  - Csodálatos.. Pedig valahogyan muszáj lesz felélesztenünk.

  - Remélem ez megteszi.

A robot kivett a mellkasából egy kéken fénylő tárgyat, mely a tenyerében lebegett. Odanyújtotta nekem azzal az utasítással, hogy szúrjam bele a másikba. Bólintottam egyet jelezvén, hogy megértettem. Azután lesiettem a pincébe és megközelítettem a testet. Felmásztam a hasára és nagy levegőt véve nyomtam a megadott helyre a szikrát. Megremegett alattam a robot, mire azon nyomban leugrottam róla. Váratlanul törte át a felette levő padlót és ordítva rontott neki a fiúnak, amit nem tudtam mire vélni.

  - Most meghalsz - fogta ujjai közé Ravit, aki egyszerűen tűrte a fájdalmat.

  - Várj, kérlek!
Azonban nem hagyták abba a dulakodást. A fiú karját gépisztollyá változtatta és vállon lőtte a robotot, mire az eldobta őt. Ravi a tornácon landolt. Kisebb sikerrel talpon maradt, aztán újfent elsütötte fegyverét.
  - Fejezzétek be! Az istenért!
Végül a robot dühösen nekifutott Ravinak és teljes erejéből rátaposott. Ám mielőtt összeroppanthatta volna a tornáccal együtt, elkiáltottam magam.
  - Elég!

Az óriás megállt. Majd felhagyott a harccal.
Félve álltam a lábaihoz és megérintettem. Nem hagyhattam, hogy bántsa a fiút. Mikor lepillantott rám, szabadjára engedte Ravit is, aki enyhén köhögve vonult félre, és érdeklődve térdre ereszkedett előttem. Kővé dermedve álltam a robot tekintetét és vártam arra, hogy tegyen valamit velem. Viszont csak egyszerűen megszólalt lágy hangján.

  - Mi a neved, leányom?

Meghökkenve ráncoltam homlokomat furcsa kérdésére.

  - So-Song Haeyon.

  - Te lennél Jaegun gyermeke? Szeretném meghálálni neki, hogy megmentette az életemet.

  - Ő már - sütöttem le pilláimat, hogy aztán a földdel szemezhessek keserűen - nem él.
  - Megatron - mordult fel mérgesen és ökölbe szorította jobb kezét. - Őszinte részvétem.
Hangjából csak úgy áradt az együtt érzés, ami talán túlságosan is emberi volt egy hatalmas robottól.
  - Ki az a Megatron?
  - Ő az Álcák vezetője - tájékoztatott Chester.
  - Tombolót is ő küldte rád valószínűleg - kerülte ki a "kamiont" Ravi, tartva a szerinte biztonságosnak vélt távolságot.
  - Szóval az az izé, ami rám támadt az Tomboló volt?
  - Igen.
A nemrég feléledt óriás talpra állt, majd a távolba meredve kezdett beszélni.
  - El kell mennünk, itt már nem biztonságos többé. Megatron vadászni fog mindannyiunkra.
  - De hova? - értetlenkedtem. - Valami ötlet esetleg?

***

      Duzzogva ültem a kék alapon, piros láng mintázatú kamion volánja mögött. Mégis sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy egyetlen nap alatt fenekestül fordult fel az életem. Váratlanul robotok jelentek meg, és egyszerűen kirángattak a megszokott, siralmas hétköznapjaimból. Talán az egészben az volt a legjobb, hogy minden szál édesapámhoz vezetett vissza, aki egy túlméretezett gyilkológépet rejtett el a műhelyünk alatti pincében.
  - El sem hiszem, hogy sikerült rávennetek...
A szélvédőn kibámulva pásztáztam a már felkelő nap sugarai által megvilágított dombos területet. A mellettünk elsuhanó fák méginkább azt az érzést keltették bennem, hogy reménytelen a helyzetem. A jövőmről nem is beszélve, ami most már teljesen kilátástalannak tűnt. Miután magunk mögött hagytuk az erdőt, juhokkal és tehenekkel teli karámok sorakoztak fel előttünk. Egyszer csak recsegni kezdett a jármű, amiben órák óta küszködtem a gondolataimmal. Majd felcsendült a már ismerős robothang a rádióban.
  - Minden Autobotnak! Minden Autobotnak! Figyelem, itt Optimusz fővezér!

1. 잘못

Első hiba

***

  - Apu, mit csinálsz? - Csupán egy ártatlan kérdést tettem fel édesapámnak, melyre különös oknál fogva nem válaszolt. Reménykedve abban, hogy mégis csak kapok tőle valamiféle magyarázatot, tovább faggattam, miközben ő az alkatrészek között turkált szorgosan.

  - Nagyon szép ez a kamion. Ugye beleülhetek majd?

  - Hae, most ne zavarj. Szépen kérlek menj be a házba.

  - Oké.

Mit sem sejtve öleltem meg hátulról mielőtt vidáman megindultam volna az említett hely felé. Teljes mértékben megbíztam benne, így minden szavát valósággal ittam és kéréseit azonnali hatállyal betartottam. Nem gondoltam, hogy bármi baj is történhet, ha rá hallgatok.

***

      Egy hamiskás, erőtlen mosolyt villantottam pótszüleim felé és elfújtam a tortámon álldogáló húsz darab gyertyát, mire ők ujjongó tapsolások közepette mindketten magukhoz szorítottak és arcomra nyomtak egy-egy puszit. Túláradó szeretetüket még annyi év után sem tudtam megszokni, hiába szerettek volna csak jót nekem. Ennek ellenére is mindig azt éreztették velem, hogy egyedül vagyok és egyedül is maradok. Már koránt sem voltam az a gyerek, aki tizenhárom évvel ezelőtt vígan élvezte az élet adta szépségeket, még ha anya nélkül is kellett felnőnöm.
Egy elégedett sóhaj után keresztapukám átvetette karját a vállamon, s a bejárat felé kezdett el vonszolni.

  - Mivel ez egy fontos pont az életedben, úgy gondoltuk kapsz tőlünk egy kis apróságot.

  - Reméljük tetszeni fog - tette hozzá keresztanyukám, aki mindig is sajátjaként tekintett rám.

  - Ha egy újabb óriási plüssmedve lesz, én komolyan...

Végül inkább letettem arról, hogy játékosan megfenyegessem őket. A velük töltött idő során minden egyes nagy napon, akár születésnap vagy bármi más alkalmával készültek valamivel, aminek általában az lett a vége, hogy egy csapat kitömött állattal lettem lefotózva. Bár jobban belegondolva... azért mégis csak a szándék a lényeg. Mint mondják, ajándék lónak ne nézd a fogát.

Kívánságuknak eleget téve behunytam szemeimet és engedtem, hogy kedvük szerint vezessenek el valamerre. Bizonytalanul lépkedtem a megadott irányba, megpróbálva nem elveszteni az egyensúlyomat. Aztán kuncogást hallottam, majd kinyílt előttem a bejárati ajtó, s másodpercekkel később a szúnyogháló is. A hangokból utalva. Amint kisebb-nagyobb sikerrel lementünk a tornác lépcsőjén meg is állítottak. Arra kértek, hogy várjak még egy picit, aztán magamra hagytak.

  - Ya! Hová lettetek?

Összeszorított pillákkal fújtattam idegesen. Kezdtem türelmetlen lenni. Fúrta már az oldalamat, hogy vajon mi lehet az, ami miatt így megvárakoztatnak. Mi lehet az a valami, amivel megszeretnének lepni.

  - Haeyon?

  - Igen? - kaptam fel a fejemet azon nyomban.

  - Most már megnézheted.

Karba tett karokkal nyitottam fel szemhéjaimat, mire a tervük sikeresen eltarolt engem, akár egy hurrikán.

Amikor megpillantottam az apróságomat, az állam a földet kezdte el felszántani.

Kisgyerekként rohantam oda az ajándékomhoz és körbeugráltam. Minden szegletét alaposan megvizsgáltam,  és elterveztem fejben, hogy vajon mit kell tennem majd vele a későbbiekben.
Nem igazán volt a legfényesebb állapotban. Tiszta kosz volt, centi vastagságon állt rajta a por. Az oldalát pedig egy sár réteg díszítette, amit ujjaimmal megkapargattam. Már akkor erős késztetést éreztem, hogy letakaríthassam, de ellent álltam és folytattam a szemügyre vételt. Az első lökhárítója olyannyira meg volt lazulva, hogy félig lelógott. A bal visszapillantó tükre pedig betörött.
Azután mély lélegzetet vettem.

  - Úristen! - nyitottam ki izgatottan a vezető felöli ajtót, majd beültem.

Megsimítottam az alattam levő kárpitot, ami kissé elhasználódott, bőr ülés volt. Majd a kormány anyagát is és hátravetettem a fejemet. Mélyet szippantottam az autó jellegzetes illatából.

Mindig is úgy gondoltam, hogy akár egy teljes történetet el tudott mesélni nekem a kocsiról és a tulajdonosáról. Általában régi parfümöket, illatosítókat éreztem, vagy erős, zsíros ételmaradékokat. Azonban orromat a benzin és valami ismeretlen, dohos szagon kívül semmi sem csapta meg.

Szemöldökömet összevonva ráztam meg fejemet. Elhessegettem a furcsa gondolataimat és kipattantam a járműből, hogy hálásan a szüleim nyakába boruljak.

      Este, amikor már rég elmentek, hozzáláttam a munkához. A műhellyé alakított pajtába beálltam a kocsival és felnyitottam a motorháztetőt, hogy egy pillantást vethessek a motorra. Azonban, ami a szemem elé tárult az több volt, mint megmagyarázhatatlan. Az összes alkatrész patika állapotban csillogott a helyén. Pedig egy használt kereskedésből erősen kétlem, hogy egy vadonatúj, hat hengeres motorral felszerelt autót tudna az ember fia megvenni. Aki meg egy ilyet eladna, annak ezer százalék, hogy nincs ki az összes kereke. Amit viszont a leginkább nem tudtam hova tenni, az a motron levő kis jel. Mintha egy robot-szerű logó lett volna.

      Hiába kattogott minden agytekervényem, nem tudtam rájönni arra, hogy hogyan kerülhetett egy ilyen motor az én kocsimba. Ezért inkább otthagytam csapot-papot és bezártam a műhelyet. Pihenni próbáltam, a születésnapomra koncentrálni. Végül is... én csak jól jártam azzal, hogy ilyen teljesítményű autót kaptam keresztszüleimtől.

De sajnos az éjszakám nem telt el még több ésszerűtlen dolog nélkül. Össze-vissza forgolódtam a párnák között. A szenvedésem odáig fajult, hogy három órácskánál többet nem aludtam. Azt a rövidke időt is csak nyikorgás töltötte be. A hangos léptekről már nem is beszélve, melyek olyanok voltak, mintha egy dinoszaurusz szelte volna át a telket.

      Napokkal később sem voltam képes az elmémből kiűzni a különös ajándékomat, azonban nem volt túl sok időm ezzel törődni, ugyanis a műhelyből szőrén-szálán eltűnt. Semmilyen keréknyomot nem hagyott maga után, ami megmutathatta volna, hogy merre vitték el, akik ellopták. Először azon kezdtem agyalni, hogy biztosan rájött a kereskedő, aki eladta, hogy milyen alkatrészek vannak benne és emiatt szépen visszavette tőlem. Azonban ezt el kellett vetnem, hiszen bármi jel nélkül csak úgy nem vontathatta volna el. Lehetetlen.
A környező területeket is átfésültük a szomszéd, Yohan bácsi terepjárójával. Mindhiába. Sehol semmi.

***

      Éppen keresztanyuval beszéltem telefonon, a nappali kanapéján ülve, amikor morgást hallottam meg közelről

  - Várj egy picit, valaki van odakint.

Elemeltem a fülem mellől a készüléket és az ablak felé indultam meg. Alig értem oda, váratlanul valami betörte az üveget és beugrott rajta keresztül a házba. A szétrepülő szilánkok miatt magam elé tartottam védekezően a kezeimet, s elfordítottam a fejemet. Egy másodpercem sem volt, hogy felnézzek támadómra, azonnal rám ugrott és földre terített. Kezemből kiesett a telefon és csak reménykedni tudtam, hogy a túloldalon senki sem hallja a történteket. Mikor találkoztam az ismeretlen lény szempárjával, akaratlanul is kiszakadt belőlem egy sikoly, amitől ő is felvisított és az arcomba nyomta fegyverét.

  - Hol van.... Song Jaegun?

Mikor kiejtette száján a valódi apám nevét, a vér is megfagyott bennem. Miért keresné pont őt egy ilyen szörnyeteg? A következő mondatot viszont már más nyelven intézte hozzám, hangosan kiabálva. Egy szavát sem értettem, mégis tudtam, hogy nem feltétlenül kedves szándékai vannak. Nem éppen célzott arra, hogy például "Igyunk egy teát".

Összezavarodva rúgtam le magamról, mire a falon koppant a robot. Idegenül szitkozódott párat mielőtt ismét támadott volna. Lépett felém kettőt, amitől kúszva hátrálni kezdtem a dohányzó asztal felé.

  - Song Jaegun! Song Jaegun?!

Teljesen kikelve magából ordítozta édesapám nevét, míg én észrevétlenül levettem a falap aljára rögzített pisztolyt, amit vész esetére tartogattam.

Szemeimet lehunyva sütöttem el a fegyvert, miközben a lény a sajátját lóbálta irányomba, amely pontosan abban a pillanatban mondta be az unalmast. A golyó a jobb szemén találta el, minek következtében megszédült. A fejét fogva tapogatott tovább utánam, azonban én kapva az alkalmon, hogy megvakult kifutottam a lakásból és a pajta felé eredtem meg. Már csak egy méter választott el attól, hogy megmeneküljek, amikor elkapta a hajamat az a valami és erősen a földre rántott. Fájdalmasan felnyögve estem a hátamra. A levegő tüdőmben rekedt a hirtelen érkezéstől. Sikertelenül kapálóztam a robot alatt, ami örömittasan nevetett fel. Aztán egyszeriben elmúlt a szorítás és azt vettem észre, hogy a lény jóval távolabb tőlem vergődik a porban és élesen visít. Ijedtemben gondolkodás nélkül pattantam fel és a műhely melletti szalmabála mögé rejtőztem el. Számra haraptam, nehogy rám lelhessenek. Reszketve markoltam a füvet. Nem tudtam megálljt parancsolni izmaimnak. Zihálásomat lassan váltotta fel lassú, nyugodt légzésem, miután már megszűnt a lény sikoltozása.

Torkomban dübörgő szívemmel, óvatosan néztem ki a bála mögül, hogy megbizonyosodjak végre arról, hogy minden rendben van és veszélytelen a terep, mielőtt visszamennék a házba rendőrt hívni. Épphogy szemügyre vettem a már halott robotot, amikor a ház takarásából egy fiú sétált ki. Bal keze helyén egy óriási géppisztoly volt, mely pár másodperc után újból egy kar formáját öltötte fel. Ajkaimra nyomtam tenyeremet, elfojtva hangomat. Majd végig néztem, ahogyan a fiú kíméletlenül rúg a támadómba.

  - Mocskos Álca.

Éreztem, tudtam, hogy ő volt a megmentőm. Mégsem mertem előjönni. Ezért inkább figyelmen kívül hagytam mindent és a szalma mögött vártam meg a fiú távozását.

Körülbelül tíz perc múlva eléggé biztonságosnak véltem a helyzetet ahhoz, hogy előmerészkedjek. Állásba tornáztam magamat és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy elment a másik idegen is. A holttestet viszont köd nyelte el, ami eléggé aggasztó volt. Abban bizakodtam, hogy nem azért, hogy megint megtámadjon. Hátamat a pajta falának vetettem és hangosan fellélegezve próbáltam feldolgozni a látottakat.

  - Egyhamar nem fogjuk újra látni. Nem kell félned.

Amikor meghallottam a fiú hangját magam mellől rögtön tágra nyíltak a szemeim és odakaptam a tekintetemet. Úgy rugaszkodtam el a faltól, mintha puskából lőttek volna ki, és a kukoricás felé indultam meg. Az életemért imádkozva szaladtam. Azonban megjelent előttem a nemrég eltűnt autóm, hogy utamat állja. Mikor realizáltam, hogy a kormány mögött senki sem ül, megkíséreltem másik irányba rohanni. De mielőtt ezt megtehettem volna a kocsi egy szempillantás alatt változott át egy három méter magas robottá. A nyelőcsövemben levő gombóc egyre nőtt, ahogyan végig néztem a roboton, ami karba tett kezekkel meredt rám. Úgy éreztem elfogyott előlem az éltető oxigén, és a mellkasomban kihagy néhány ütemet a szívem. Pilláim elnehezülve csukódtak le, aztán csak annyit észleltem, hogy rongybabaként dőltem el a sötétségben.

프롤로그

Transformers

A hiba

     Song Haeyon csecsemő kora óta az apjára volt utalva lévén, hogy édesanyja a szüléskor életét vesztette. Azonban egyedüli szülője rejtélyes halála után magára maradt. Keresztszülei vették magukhoz, akik sajátjukként nevelték fel mindent megadva neki, nehogy valamiben is hiányt kelljen szenvednie. Mondván: "Ha már szülei nincsenek".
 Mivelhogy különféle alkatrészek és autók között nőtt fel, mindig is a műhelyben érezte jól magát; oda menekült el a világ elől. Éjjel-nappal szerelt, tovább víve a családi vállalkozást.
 Huszadik születésnapjára kap a gondviselőitől egy használt, kissé lestrapált autót, viszont nem sejti, hogy az sokkal több annál, mint aminek látszik. Váratlanul az amúgy is kusza élete a feje tetejére fordul és egy ősi csata kellős közepén találja magát. Ahol az Álcák küzdenek meg az őt és a Földet védő Autobotokkal.
 Felbukkan egy különös fiú is, aki nem igazán emberi. Mégis, a lány hasonló érzelmeket vált ki belőle.

      A kérdés már csak az.. vajon sikerül Haeyonnak megvédenie az emberiséget, miközben a saját élete romokban hever? És vajon megtud-e majd bocsátani az őt eláruló kiborg fiúnak?